Mindenkinek van valamilyen előképe, viszonyítási alapja ehhez a tánchoz. Ez néha nem haladja meg a hétköznapi sztereotípiák világát, és a felszínes vonatkozásokat.
Tény azonban, hogy ennek a műfajnak, mint általában a művészeteknek megannyi aspektusa fedezhető fel, s ahogy haladunk egyre mélyebbre a megismerésben egyre komplexebb világ tárul elénk, egyre szerteágazóbb vonulatokkal.
A hastánc vagy orientális tánc keleti eredetű táncok összefoglaló elnevezése. Céljai szerteágazóak lehetnek, egyesek bemutatókon, előadásokon bűvölik el vele a közönséget, megint mások csak maguknak táncolnak, és az önkifejezés egy eszközének tekintik. Nyugaton a tánc egy formája, kikapcsolódás és szórakozás, emellett máig megmaradt Ázsia és Afrika egyes tájain közösségi, rituális táncnak. A közvélekedésben a hastánc szó Egyiptomra, esetleg Indiára vagy az arab világra utaló asszociációkat kelt, de a tánc eredete ennél sokkal összetettebb.
A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: raqs sharqi, szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre”-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance”-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej-, váll- és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek.
A hastánc gyökerei
Az orientális tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza.
Az orientális tánc a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy fényképet készítenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.
Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő has mozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.
Sokféle kultúrából építkezik. Hordozza az ókori egyiptomi,- indiai termékenységi papnők, az Indiából elvándorolt cigány törzsek, az É-Afrikai perzsa népek, beduin törzsek – török, görög és balkáni népek táncainak elemeit. Török neve: rakassé, görög neve: cifte tellin. A kezdetek: Gyökerei az ősidőkre nyúlnak vissza, kiinduló pont a termékenység fogalma. Az őskortól kezdve a természet “kegyességétől” függő népek életében a legnagyobb kudarc a terméketlenség, legyen szó földről, feleségről, állatokról. Kb. 7000 éves múltra tekinthet vissza e tánc; régészeti bizonyék van arra, hogy már az őskorban speciális táncként alkalmazták, lányok, asszonyok táncolták. Közép-Afrikában énekszó – taps kíséretében, a szülési mozdulatok eltáncolása jellemezte. Az eredetileg a világ minden táján megtalálható szent női táncok, melyben a csípő- medence mozdulatai domináltak, az imádkozás egyik formája volt, a vallás pedig a mindennapok fontos része.
Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik.
Már az ókorban elindult az a fejlődési folyamat, amely az orientális táncot a professzionális szólótánc felé vitte. Az ókori Egyiptomban már léteztek olyan hivatásos tánccsoportok, akiket állami és családi ünnepekre egyaránt fel lehetett bérelni. A háremlányokat külön tanár tanította a táncra, de nevelésüknek része volt, hogy különböző hangszereken tanuljanak játszani, jártasak legyenek a művészetekben és a tudományokban. Gyakran teljes műsort építettek fel, és koreográfiákat készítettek. Később „Almeh”-nek nevezték ezeket a lányokat (Alemah – tanult nő)
Sokan az ókori Egyiptomot tartják a hastánc őshazájának, azonban az egyiptomi emberek inkább szemlélői maradtak, és általában rabszolgákat béreltek fel, hogy azok szórakoztassák őket.
Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez a távolságtartás megerősödött, egyes szélsőséges csoportok mai napig próbálják visszaszorítani. A szufik világszemlélete viszont úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dícséretesek.
A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy „Little Egypt” nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki.
A századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a „Kelet felé fordulás”, ami több tehetséges táncost inspirált az orientális tánc felfedezésére és előadására. Ekkor alakult ki a mai napig élő „cabaret style”, azaz revü stílus is.
1927-ben nyílt Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti színhelye. A század sztár hastáncosai léptek fel itt, nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak.
Sajnos ma a Közel-Keleten gyakran turisztikai látványosságnak használják, és sokszor túl populárissá válik. Jelenleg inkább Amerikában és Nyugat-Európában fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, ahol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy az orientális tánc, akár más táncok, művészetté válhat.
A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, amikor nők egymás között, egymásnak táncolják egyszerűen a tánc öröméért és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva.
A hastánc napjainkban
A hastáncot kortól, testalkattól, függetlenül bármelyik nő művelheti. Az európai lépéseken alapuló táncokkal ellentétben a belső izmok mozgatásából áll. A hangsúly a csípőtájékon van, azonban az érzelmeket, a tánc lelkét a finom kézmozdulatok mesélik el.
A tánc ma rengeteg variációban él és virágzik világszerte. Ebbe beletartozik az a szorgalmas munka, amelyet néhányan a tradicionális formák megőrzéséért folytatnak a táncok szülőhelyén kutatva és az onnan származó tanároktól tanulva. Néhány esetben ezek a kutatók azok, akik utolsókként úgy táncolják a régebbi táncokat, ahogyan azokat a XIX-XX. század fordulóján is láthattuk volna.
Az emberek átalakítják, újraértelmezik a mozdulatokat, így a táncok világszerte változnak, mint minden élő művészet. Ez az, amitől a tánc eredetileg is szabadon fejlődött. A jelentős változást a mai tömegkommunikáció okozza.
A hastánc nagyon ősi és nagyon fejlődőképes műfaj, ha a jelenkor színpadi hastáncának mozdulatait megvizsgáljuk, felfedezhetjük, az afrikai törzsi táncok finomított csípő, és mellkas mozdulatait, balett elemeket, az indiai tánc bizonyos elemeit. A hastánc némileg rokonságban áll a jazz balettel is, hiszen a jazzbalett is a klasszikus balett alapjaiba épített be afro elemeket.
Egy ilyen komplex mozdulatrendszer kifejezetten alkalmas művészi mondanivalók kifejezésére, és képes megjeleníteni a női lét minden rezdülését. Ezt természetesen túlmutat az éttermi, vagy esküvői szórakoztató jellegű táncokon. Az európai táncosokra vár a hastánc igazi művészi mondanivalóval való megtöltése, és színpadi művészetté emelése.
Források:
Wikipedia
Tazz Richards: A legõsibb tánc újrafelfedezése
Aziza: Hastánc, Harmónia, életerő, testformálás, erotika
